Hogy őrizzük szegényes kis emlékeinket,
átadni hagyatékul fiaknak, unokáknak!
Ők meg ringy-rongyainkért, míg szemünk nyitva, szánnak,
s ha lehunytuk, kidobják foszladó kincseinket.

Amikor te kicsi voltál, esett-e hó karácsonykor? Vagy csak hideg volt, fagyos sárban csúszkáltál, amíg beértél az állomásra...? A vonaton „ávós” határőrök igazoltattak: hoztad-e magaddal a határsáv-igazolványt?
Amikor te kicsi voltál, az óvodában Télapót vártátok.
Megérkezett Mikulás ruhában. Puttonyából egyforma csomagokat emelt
ki, mielőtt átadta volna, rádpirított, hogy még mindig nem tudod
befűzni a cipődet, a madzagra se tudsz masnit kötni. Azért a
Télapó-Mikulás nagy kegyesen adott egy csomagot, és te nem
vághattad földhöz, mert jövőre még hosszabb bűnlajstrom után
következne a megbocsátó mosoly.
Amikor te kicsi voltál, hol középfülgyulladás, hol arcüreggyulladás
kínzott. Vártad a karácsonyt, hogy végre Augmentin tabletták
és szirupok mellé ajándékot is kapj. Igen. A karácsonyfa alatt ült
Rita baba. Sokáig az első számú kedvenc a sok nyuszi, mackó, kis
baba, hajas baba, alvós baba között. Amikor te kicsi voltál,
tüdőgyulladások idején óvoda helyett nagymamádnál időztél.
Orrcseppre mandarin következett, köptető szirup előtt krumplis
tésztát ettél. Ebéd után sorba ültetted a játékaidat, ők voltak az
iskolások, te pedig a tanító néni. De egyszer valaki hiányzott.
Rita babát éppen nem hoztad magaddal. És akkor fakanálra festettünk
Pót-Ritát. Felöltöztettük meleg kék szoknyába. Pót-Rita túlélt vagy
két évtizedet. Emlékeztet, mi történt, amikor te kicsi
voltál.
A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.
1929. dec.

Karácsonyi ajándékot venni nagy kockázattal jár. A szomszéd
házaspárra gondolok, amikor rátalálok a fürdés utáni testápolóra:
„a szer összetétele valóságos energiabomba, mert tartósan
hidratálja és hatékonyan feszesíti bőrét”.
A flakon másik oldalán nyelvi szempontból is figyelemre
méltó, változatos és meggyőző szöveg olvasható:
„Intenzív hidratálás
bőrfeszesítő hatás
Bőrfeszesítő testápoló
feszesíti a bőrt
gyümölcseszenciával
–azonnal beszívódik
–tartósan feszesít
Feszes bőr 7 nap alatt
Feszességét vesztett bőrre
(bőrgyógyászatilag tesztelt)”
Most szemügyre veszem, mit ígér a francia márka a borotválkozás és
depiláció utáni balzsamról: „kiemelkedő ápolást nyújt a mindennap
borotvált férfi arcának. Nyugtatja a bőrt és biztosítja a nedvesség
ellátását. E borotválkozás utáni balzsam illatának alapja az Eau
Energy parfüm, mely minden férfiban a természetes grácia
(elegancia), önuralom és a józan ész képességét ébreszti.”
Befizettem
egy bécsi városnézésre, szombaton hajnalban el is indult a 84
ember, többen ismerték már egymást, én még senkit. Illetve a
közelben várakozó két öregasszonynak bemutatkoztam, később
felhagytam a jólneveltséggel.

Már fél nyolcra Ausztriában voltunk, kiszálltunk Bruckban
„technikai szünetre”. Jó volt, így legalább a felsőruházatukról
megismertem a csoportom tagjait. Mint kiderült, a bécsi karácsonyi
vásár forgatagában majdnem mindenki magyarul beszélt, a csoportok
egymásba gabalyodva tipródtak a színes gyertyák, a bögrével együtt
árult puncsos teák és lángosnak becézett krumplipüré-lepények
között. Lehetett még mézes kalácsot, naptárakat és kötött sálakat
kapni.

Idegenvezetőnk - a fotón fekete kabátban a csoport közepén - éppen
a Hofburg kapuja előtt tartja aktuális ismertetőjét. Mögötte
Sárgakabát kék kapucnival áll, őt figyeltem a Mária Terézia tértől
a Grabenen és a Stephankirche érintésével a városi parkon keresztül
a Városházáig tartó gyaloggalopp alatt, nehogy lemaradjak, és egy
másik magyar csoportban kössek ki. A kopár Rózsakertből kilépve
arra gondoltam, bizisten visszajövök ide nyáron, de most engedjenek
haza. Csakhogy még dél körül járt az idő, mit fogok csinálni
délután öt óráig: ekkorra kellett visszaérni a Mária Terézia térre
a buszhoz.
A reggeli nénik spórolásból kifolyólag még vécére se mentek, a
többiek belevetették magukat a Máriahilferstrassze üzleteibe, én
meg kigondoltam, milyen jó lesz képtárba menni, itt a téren a
Kunsthistorisches Museumban. Csakhogy kiderült: egy belépő 29.-
euró, és ki tudja, mit láthatok érte. (A vágyott
impresszionistákért adtam volna ennyit, de ők az Albertinumban
voltak kiállítva, én meg nem mertem messzire távolodni a
buszmegállótól.:(()
És akkor megnéztem, mit tud adni a téren álló másik palota, a
Naturhistorisches Musem Wien. Először is adtak nekem szenior
jegyet 6.- euróért, ingyen volt a ruhatár, a kényelmes, üres!
padok, a tiszta toalett, a fűtés, kávéautomata működött potom
fillérekért, mellette bársony szék és fehér márvány asztalka várta
a vendéget, és persze volt két kiállítás, amit sajgó
talpaimon tipegve meg tudtam nézni. Az ásványok, féldrágakövek
mindig is a gyengéim közé tartoztak, óriási gazdag tárlókban és
fali szekrényekben csillogtak a kristályok, piritek, márványok,
konglomerátumok. Az ajtó mellett Braziliából származó hétszáz kilós
ametiszt tömböt állítottak ki.
Az előcsarnok közepén szoborcsoport hirdette a természettudomány
Darwin képviselte alapeszméjét. Három óriásteknős és egy
sárkánygyík társaságában ül Darwin a legnagyobb teknőc hátán, kezét
áldóan kiterjeszti Galapagos élővilága felett, amit különben a
szobor címe is megerősített. Mozdulata nyugalmat és biztonságot
ígért. Miért is nem vackolódtam be a varánusz mellé?
Az advent azt jelenti, eljövetel. A keresztények adventkor Jézus eljövetelét várják, a Megváltóét. A gyerekek Jézuska miatt izgatottak, eljövetelekor ajándékot hoz annak, aki jó volt. Tehát legalább négy hétig jók vagyunk. A hét főbűntől Isten őrizz, de a bocsánatos bűnöktől is tartózkodunk. Jézuska csak a tiszta lelkű gyerekeket szereti. Le is írjuk neki, mennyire várjuk Őt, és ha már erre jár, megkérjük, hozzon olyasmit, amit nagyon szeretnénk. (Cserébe a jóságért, de ezt nem illik hangoztatni.) A gyerekek megcímezik az irományaikat: „Levél a Jézuskának”. És odaadják jó szüleiknek, hogy juttassák el a Jézuskához, vagy egyenesen a templomban a pap bácsi kapja meg, elvégre ő napi kapcsolatban van az égiekkel.
Minden nap elmegyünk a templomba, rorátéra. Hideg van, sötét hajnalban botorkálunk a fagyos hóban, mellettünk lépésben haladnak a szekerek, lovasszánok a piac felé. Az út szélén varjak emelgetik a szárnyukat, de nem repülnek el, csak arrébb ugranak a lovak patái elől.
A templomban is hideg van. Tegnapi tömjén illata ül a padok fölött, az oltár mellett fenyő áll, a mellékoltár alatt kivilágított Betlehem fogad. Fölöttünk a karzaton felzeng az orgona: „Pásztorok, pásztorok, örvendezve /sietnek Jézushoz Betlehembe”. Magunkban dúdoljuk a misére hívó dallamot, az orgonán Nagyapa játszik. Kántortanító volt, mióta nyugdíjas, a templomi gyerekkórust szervezi, kis miséken orgonál.
A szertartás titokzatos. Valahogy más, mint ahogy eddig megszoktuk. A karácsonyi dallamok egyszerűek, az énekek szövege érthető és szemléletes, részei leszünk valaminek, egy misztériumnak, ami máskor nincs, csak Karácsonykor.
A templomból hazafelé menet búzát veszünk a piacon. A falusi néni literes edénnyel merít a zsákból, és mosolyogva kérdezi, hogy a galamboknak visszük-e, vagy búzafüvet nevelünk belőle. Mindannyian kapunk egy kis tányér szemet, langyos vízzel megöntözzük, naponta többször is ellenőrizzük, kikelt-e már, kié nő magasabbra, kié zöldül a legszebben. A várakozás terepe a búzanövesztés is. Majd gyertyagyújtáskor a fa alá tesszük, kis mécsest illesztünk a közepébe.
A felnőttek a konyhában ügyködnek. Mi is kapunk feladatot: diót darálni, cukrot törni, tortakrémet kikavarni, tojás fehérjét habbá verni, ki-be hozni-vinni cukrot, lisztet, bepácolt húst lábassal együtt, - de vigyél rá födőt is -, mindenki elégedett, mert ami dolga akadt, becsülettel teljesítette. A szívünkben megnő a szeretet.
Legszívesebben az eclogákról írnék Myrtille
Radnóti-naplójába. Sok lenne ide másolni, egész kis kötet. Az
eclogákról Trencsényi-Waldapfel Imre értő tanulmányt tett közzé,
mit lehetne még mondani. A metróban túl nagy a tömeg, félek, hogy
elsodornak, megbotlom, megrándul, megint nem tudok majd járni.
Inkább olvasok. Radnótit sokadszor, eleinte versről versre, mint
egy regényt, aztán hátra lapozva, majd vissza, újra fölfedezve
valamit, ami bevillant, később elszállt.
Trencsényi-Waldapfel azt írja, Vergilius IX. eclogájának fordítása
vezette Radnótit a pásztori múzsához, bár Francis Jammes is
megrezdítette benne a belső húrokat, amik továbbra is
zengtek, munkaszolgálatban, háborús hírek - elsődlegesen a spanyol
polgárháború híreinek - olvasása közben, rövid
szabadságidők alatt, és a fogolytáborban egyre kevesebbszer. A
pásztori múzsa helyét végül Náhum próféta foglalta el a nyolcadik
ecloga súlyos, komor valóságában.
Versei alatt évszámok mutatják, hogy kezdettől fogva mindent
tudott, mindent előre látott.
1935-ben a Nyugat-ban jelent meg:
Írás közben
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképpen.
Biztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze s műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Háborús naplóját négy versből rótta össze, a keltezés szerint
1935-1936 a megírás dátuma. Az első versből itt egy kicsi
rész:
„Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét,
s most is ellened hajó szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.”
Vagy egy részlet a harmadik versből:
„Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön,
törten heverek majd, senkise lát,
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.”
Költők egymás közt mondhatják, hogy ott essem el én a harc
mezején..., bár ugyanennek a versnek a negyedik részében ha nem is
a pásztori múzsa, de pici varázslata mégis megjelenik, amikor írja,
hogy egy mókus beszökik az ablakon, „két hatodfeles jambust szalad”
körbe a szobában, aztán eltűnik. Másutt meg azt írta, vers szivárog
a tollából, kéken lebeg az ég felett könnyü ezüst felhőfodor,
páfrányos erdők hajladoznak, bársonyorru őz követi, fiatal szél
füttyent, a nap felé az útról könnyű por száll.
Bízhatott-e abban, hogy nem hiába ír? 1938-ban megjelent
kötetét egy év múlva, 1939 júniusában így
dedikálta:
A "MEREDEK ÚT" EGYIK PÉLDÁNYÁRA
Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
Č - Č - Č - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.
Ritkán idézett verse az 1940-es Talán... Ebben írja:„És mégse hagyj
el karcsu Ész!/ ne éljek esztelen. / Ne hagyj el meggyalázott, /
édes Értelem.”
Tudta, mi készül. 1946-ban exhumálták a tömegsírt,
megtalálták őt is. Fekete jegyzetfüzetének első oldalára írta:”Ez a
jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza.”
Mintha palackpostával üzent volna mindannyiunknak.
Verőfényes volt a mai nap, nem is értem, miféle borongás
fogta el a blogtéren időző kedves kollégákat. Az óbudai
piacon hegyekben állt a tök, a káposzta, a zöldség meg az
alma, birseket és tojásokat, szépen bontott húsokat
kínáltak az árusok, még füstölt marhanyelvet is lehetett
kapni, amit megfizetni persze nem tudnék, de olyan jó volt
látni.
Eljutottam boldogult gyermekkorom tájaira, ahol a Gellérthegy
borított árnyékot az útra, és túljutva a szépülő Bartók Béla
út első szakaszán, rácsodálkoztam, milyen fantasztikus házak övezik
a Móricz Zsigmond körteret. Ez a 20. század eleji szecesszió, vagy
még inkább art deco sehol a világ egyetlen fővárosában sem maradt
fenn ekkora épülettömbökben és ilyen változatos formakultúrát
mutatva. Jól van, tudom, ezt itt tudálékosan sikerült előadni, de
menjetek el a Körtérre, nézzétek sorra a felújított lakóházakat a
Karinthy Frigyes út elejét is beleértve, és meglátjátok, hogy
igazat mondtam.
Kerestem a régi üzleteimet. A fodrászat helyén CIB bank, a
gyermekruhabolt helyén (ahol fiatal asszony koromban 15-ös számú
ruhákat vásároltam magamnak), természetesen újabb bank nyílt,
talán Raifeissen, az Aranypók a sarkon ugyancsak bankká lépett
elő. Komolyan elszorult a szívem, vajon miből él ez a sok
vergődő bank, hiszen annyi a szegény ember ebben az országban,
pénzük egy szál se. A lágymányosi rendelőintézet elé érve kiderült,
hogy a városrészt Újbudának hívják, ezt sem tudtam idáig, azt
viszont igen, hogy a mellette megnyílt bevásárlóközpontban
széndioxid mérgezést kaptak a vevők mindjárt nyitás után.
A csodák napja még nem ért véget. Jóval túl a vasúti töltésen, a
kies Építész utca lakótelepi fílingjében árva piac állt magában.
Egy virágos, két zöldséges meg egy ruhaárus gyanakvó pillantásai
kísértek át a téren ahhoz a kisvendéglőhöz, ahol eszméletlenül
finom, omlós-friss rántott húst ebédeltem, és útravalónak
ajándékba a kedves szavak, szelíd érdeklődés mellé nagy csomó
palacsinát kaptam. Köszönöm, Zsuzsanna!
Véletlenül találtam rá egy blogtéri lányra, akinek régi
bejegyzéseit olvasgatva eltűnődtem, miért nem talál nagyobb
visszhangra jó szándékú, de szűk kört érintő véleménye.
Kicsi térben mozog a bátortalan lény (lány), egyedül van,
hívei és hitében társai messzire elkerülik a sokszínű, esetenként
harsogó fórumokat. Térítene, de nincs kit, aztán föladja.
Búcsúposztjában kedvenc idézetét hagyja az utókorra:
"Tartsd ezt észben, amikor megpróbálsz tanácsot adni az
embereknek:
Meglehet, hogy nem kérnek belőle.
Mindig kérdezd meg, hogy valóban szükségük van-e a
segítségedre.
Csak azoknak segíts, akik erre megkérnek vagy kifejezetten
egyetértenek a segítségeddel.
De még ilyenkor is légy nagyon résen, hogy vajon odafigyelnek-e
arra, amit mondasz.
Ha nem, ez azt jelenti, hogy még nem készek meghallgatni téged.
Vagy esetleg te nem állsz még készen arra,
hogy tanácsokat osztogass."
Dr.Tom J.Chalko
Nemtom, ki ez a csávó, mostanában egymásba érnek a hétköznapi
pszichiáterek legbölcsebb eszmefuttatásai, biztosan közülük való.
Mégis, éppen jól jött a gondolat, kár, hogy az ízlésről nem írt
valami megfontolandót.
A
budapesti parkokról AnRea írt tegnap. Bejegyzése hozta elő a
környezetvédelemmel, a világörökséggel, a hazai természeti kincsek
megőrzésével kapcsolatos gondolatot.
Ha a Lukács-uszoda körüli lerobbant parkban sétálgatunk, eszünkbe
sem jutna, hogy alattunk, nem is olyan nagy mélységben egy óriási
barlangrendszer húzódik. A járatokban meleg víz ringatózik, innen
töltődnek fel a Lukács gyógy-és úszómedencéi. A kötelező vízforgató
berendezés építésekor derült ki, hogy valahonnan a rendszer
megkerülésével friss víz jut a medencékbe. Búvárok merültek a
természetes nyiladékba, kitágították, és a Földön egyedülálló
látvány fogadta őket. A kutatócsoport beszámolójából álljon
itt egy részlet:
„A járatok mérete megdöbbentett mindenkit. Pár nap alatt kiderült,
hogy egy hatalmas hasadékrendszerbe jutottunk. A járatok mérete nem
hasonlítható össze az eddig ismert részekkel, hisz az eddig ismert
barlang beleférne a most megismert szakasz egyetlen termébe. Itt
már három különböző hőmérsékletű víz tölti ki a járatokat. Mivel a
mélyből feltörő termálvíz ezekben a hasadékokban keveredik a
felszín közeli hideg vízzel, a hőmérséklet a keveredő vizek
mennyiségétől függ. Az eddig megismert járatokban található víz
mennyisége többszázezer köbméter nagyságrendű. A valós mennyiség
megítélése a szabálytalan üregrendszer miatt igen nehéz. A könnyebb
elképzelhetőség végett álljon itt egy hasadék mérete. Hossza 80 m,
szélessége 16 - 26 m vízmélység a bejáratnál 5 m, a végpontnál 24
m. Ebben a hasadékban megközelítőleg 23500 m3 víz található.”
A felfedezés története a kutatók honlapján olvasható:
http://www.cave.hu/feltaras.html
Egy éve az a hír járta, hogy egy vállalkozó szállodát épít a
termálbarlang fölé. Kíváncsi vagyok, vajon a Yellowstone Nemzeti
Parkban mikor építenek wellnessközpontot a gejzirek
szomszédságába.
Az ajtó előtt vergődik, egyik szárnyát kiterjeszti, a másikat
becsukja, állni se tud rendesen. A csukott szárnnyal ellentétes
oldalon lábát összehúzva tartja, kis karmocskái görcsbe
rándulnak, mintha ökölbe szorítaná a kezét. Másik lábán billeg,
nyakát nyújtogatja, aztán oldalára esik, látni, hogy fél. Söprűvel
gyengéden arrébb húzom, megnézem közelebbről, hátha csak a
fenyőgyanta ragasztotta össze a tagjait, a cinkék szeretnek az ajtó
melletti magas fenyőn keresgélni. Semmit sem látok.
Macskánk ki akar jönni a konyhából, de visszazavarom. Nehogy
rátámadjon szegény tehetetlen madárkára. Macska hunyorog az ajtón
beeső fényben, majd visszaugrik a dobozába, karikába gömbölyödik,
és tovább szunyókál. Egy ideig nézem, mit csinál a cinke. Vergődik,
tehetetlenül állok. Kesztyűt keresek, hogy megfogjam, mire
visszaérek, a madár eltűnt. Vagy magához tért és elrepült, vagy
valami ragadozó vitte el. Ha jobban meggondolom, a rendellenes
testtartását mérgezés is okozhatta: bekapott valami
permetezőszerrel lebénított rovart, a gyenge idegméreg átmeneti
bénulást okozott a cinkének. Szeretném hinni, hogy ez
történt.
amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra
mondom!
Fecos macska délelőttje képekben elbeszélve.
Nincs odakinn semmi figyelemre méltó...
Valamit hallok. Már látom is: egy cinke ugrál a bokor
ágán
De jó lenne kimenni hozzá!
Fel vagyok háborodva! Nem arrébb repült?
Ó, talán még visszajön....
Most valami dongó ütődik az ablaküveghez?
Muszáj megnéznem. Engedjetek ki!
Se cinke, se dongó... Sziasztok, megkeresem a
tányéromat
nem kell több szombati vers
ezután ha közeledik az ünnep
csak a sámánok dobzaja lüktet
zeng az őrült tá-ti-ti zeng csak
dübörög döng a nem vagy a nem vagy
pedig hát tudtad: én vagyok
ácsolni föléd holnapot
megbúni fagy és szél elől
együtt a föld az ég ha dől
hogy holtomiglan hogy holtodiglan
de csak a dobszó csak a nincs van
egy zöld boríték egy fecni papír
rajta a nincsen a nem vagy a hír
hogy gémberedik hűl fogy a tested
s én sírom e tá-ti-ti iszonyú verset
még menni kéne menni messze
nem látszik még a völgyeresz se
most érnénk épp a hegyre fel csak
ki engedte hogy szökj hogy elhagyj
por lettél semmi arctalan
por vagyok semmi én magam
por a te szemed por a szád
száll a mindenség pora rád
és hull szitál akárha köd
és eltemet veled beföd
lekoppan hat nap hat feje rá
dübörög a nem vagy a tá-ti-ti tá