Ez itt a kerti pihenő. Félárnyékban zöldborsót fejteni, szilvát, barackot kimagozni, krumplit hámozni, vagy csak olvasni nagyon jó hely. A farönköt védeni kell a tél előtt, vastagon áll az asztalon a hó, már amikor esik. Meleg nyári estéken viszont az átmelegedett deszkán Mancur macska heverészik, valamint innen lesi, mikor nyílik ki a fönti konyhaajtó, tudja, hogy ilyenkor enni kap. Később kiülünk sörözni, hagyjuk, hogy előttünk nyújtózzék a macska. Elfér két üveg közt ő is.

A növények folyamatosan változnak körülöttünk. A fenyőfa csonkját befutotta a borostyán, az árnyékliliomot szét kell megint ültetni, mert nem férnek a betonkockában, a Júlia borbolyát tanácsos-e visszametszeni, ennek még utánanézünk, az erdei fenyő magasabb, mint a képen, a tövében februári jázmin és törpe áfonya sínylődik, nem értem, miért, hiszen erdőszéli élőhelyükre hasonlít, ahová ültettük őket. A borbolyán túl napnak kitett részen kerti zsálya bokrosodik, még télen is megtartja a leveleit, de tavasszal jobb lesz visszavágni.

 

Itt látható a borbolya közelről.

Amikor ide költöztünk, nem volt valami fitt, de azért termett, olyan három-négy kiló cseresznyemeggyet. A törzse cseresznye, rá szemzéssel meggyágakat ültettek, így jött létre a hibrid gyümölcsfa, ami nagyon korán terem, fantasztikusan jóízűt.  Az öreg fa évről évre  kevesebb termést hozott,  sorra elvesztette szép termő ágait, hiába permeteztük, hiába metszegettük a moniliás ágvégeket, a kór erősen megtámadta.

Az idén nagyon nekidurálta magát. Termett szépen. Nyolc üveg befőttet tettem el az ő cseresznyemeggyéből, négyet cukorral dunsztolva, négyet natúr kimagozva, ezekből mártás lesz, vagy rétesbe - bélesbe töltelék.

Amikor leszedtük a gyümölcsöt,  a fa levelei rézszínűre változtak. Június vége óta  csüngenek rajta, de elhullatni nem akarja őket. Hónapokon át,  nyár eleji szélviharban,  esős júliusban és az utána jött forróságban  kapaszkodott szegény fa  az élettelen leveleibe. Talán reméli, hogy jövőre tavasszal még egyszer ki tud hajtani?

 

 

Bemutatom Mancurt.

 

Próba: bemutatom a bögrémet

 

 

1. Kép magamról. Igaz, hogy tavalyi, de a hangulata kiváló. A helyi cukrászdában készült fagylaltozás után.

2.Mivel csak szabadidőm van, alig jut belőle másra.

3.”Kedvenc ételem az ebéd, sok céklával.” – Boborjántól kölcsönzött igaz szók. J

4. Macskám van, már csak egy. Fekete, és nagy sárga szeme van.

5. Mi bosszant fel? Minden, ami éppen nincs kedvemre. 

Neves holland irodalmár Matthijs van Boxsel. Nem olyan régen olvastam A butaság enciklopédiája című könyvét, amiről szerettem volna beszámolni, aztán letettem róla. Most úgy tűnik fel, ismét időszerű áttekinteni, vajon a butaság, avagy az okosság vitte előre az emberiséget.
Először álljon itt egy telitalálat a holland író bevezető gondolatai közül:

“ÚTJELZŐ
Kampenben két frissen felvett útépítő munkást azzal a feladattal bíztak meg, hogy a nemrég megtisztított erdőből távolítsák el az összes irányjelző táblát. Munkájuk végeztével egyikükben felmerült, hogy akkor most hogyan fognak kitalálni az erdőből. A másik megnyugtatta, hogy aggodalomra semmi ok, ugyanis náluk van az összes tábla.”

MERRE MUTATNAK AZ ÚTJELZŐ TÁBLÁK?

Fekete zászlóval indulunk az ösvényen, amiről nem tudjuk, hová vezet. A gondolkodás őserdejében önjelölt filozófusok és dilettáns művészek bolyonganak, ők a természeten erőszakot tevő tökfejek. Tévútjuk a pokolhoz vezet, de nem veszik észre. Még egy fejezet szól a buták filozófusairól (lélektanászok?), aztán megkapja a magáét a politika. Alkotmányos monarchiák virágzanak egymás után a történelemben, bárhogyan is nevezzük őket. Mesék a jóról, a rosszról, a társadalmi szerződésről, a törvényhozásról mint üres gesztusról, a demokrácia tébolyáról, a választásokról, amikor is békák, tuskók, kígyók és maszkok lépnek fel az okosság köntösében, végül kiderül  - egy újabb hosszú fejezetben - , hogy miért nem látható a császár  új ruhája. Közben nevetni is elfelejtünk.

Magasabb butaságok elemzése következik. A kiinduló pont a sikertelen próbálkozások sora, az „evolúció” hiányzó láncszemei, melyek nélkül nem jöhet létre a logosz kiteljesedése. A szerző, Darwin-díjat ad a légvárépítőknek, a szamaraknak, a felvilágosultaknak, a megbotránkozóknak, a szatírikusoknak, az önös önbecsülőknek, az önsorsrontóknak  és más enciklopédistáknak.

Visszatérő kérdése: Ki elég intelligens ahhoz, hogy képes legyen megérteni saját butaságát?

 KIJUTUNK-E AZ ERDŐBŐL?


Erre mindenki maga válaszoljon. Az enciklopédia kérdéseket tesz föl, erősen és többszörösen áttételes humorral festett tablóit jól meg kellene nézni, amire sajnos, most nincs időnk. Többszöri, elmélyült olvasása javasolt.

 


    *

 


 

 

 

 



Hogy őrizzük szegényes kis emlékeinket,
átadni hagyatékul fiaknak, unokáknak!
Ők meg ringy-rongyainkért, míg szemünk nyitva, szánnak,
s ha lehunytuk, kidobják foszladó kincseinket.


 

Amikor te kicsi voltál, esett-e hó karácsonykor?  Vagy csak hideg volt, fagyos  sárban csúszkáltál, amíg beértél az állomásra...? A vonaton „ávós” határőrök igazoltattak: hoztad-e magaddal a határsáv-igazolványt?


Amikor te kicsi voltál, az óvodában Télapót vártátok.  Megérkezett Mikulás ruhában. Puttonyából egyforma csomagokat emelt ki, mielőtt átadta volna, rádpirított, hogy még mindig nem tudod befűzni a cipődet, a madzagra se tudsz masnit kötni. Azért a Télapó-Mikulás nagy kegyesen adott egy csomagot, és te nem vághattad földhöz, mert jövőre még hosszabb bűnlajstrom után következne a megbocsátó mosoly.


Amikor te kicsi voltál, hol középfülgyulladás, hol arcüreggyulladás kínzott. Vártad a karácsonyt,  hogy végre Augmentin tabletták és szirupok mellé ajándékot is kapj. Igen. A karácsonyfa alatt ült Rita baba. Sokáig az első számú kedvenc a sok nyuszi, mackó, kis baba, hajas baba, alvós baba között. Amikor te kicsi voltál, tüdőgyulladások idején  óvoda helyett nagymamádnál időztél. Orrcseppre mandarin következett, köptető szirup előtt krumplis tésztát ettél. Ebéd után sorba ültetted a játékaidat, ők voltak az iskolások, te pedig a tanító néni. De egyszer valaki hiányzott. Rita babát éppen nem hoztad magaddal. És akkor fakanálra festettünk Pót-Ritát. Felöltöztettük meleg kék szoknyába. Pót-Rita túlélt vagy két évtizedet. Emlékeztet, mi történt, amikor te kicsi voltál.

 
A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.

1929. dec.


Karácsonyi ajándékot venni nagy kockázattal jár. A szomszéd házaspárra gondolok, amikor rátalálok a fürdés utáni testápolóra: „a szer összetétele valóságos energiabomba, mert tartósan hidratálja és hatékonyan feszesíti bőrét”.

A flakon másik oldalán nyelvi szempontból is figyelemre méltó,  változatos és meggyőző szöveg olvasható:

„Intenzív hidratálás
bőrfeszesítő hatás
Bőrfeszesítő testápoló
feszesíti a bőrt
gyümölcseszenciával
–azonnal beszívódik
–tartósan feszesít
Feszes bőr 7 nap alatt
Feszességét vesztett bőrre
(bőrgyógyászatilag tesztelt)”

Most szemügyre veszem, mit ígér a francia márka a borotválkozás és depiláció utáni balzsamról: „kiemelkedő ápolást nyújt a mindennap borotvált férfi arcának. Nyugtatja a bőrt és biztosítja a nedvesség ellátását. E borotválkozás utáni balzsam illatának alapja az Eau Energy parfüm, mely minden férfiban a természetes grácia (elegancia), önuralom és a józan ész képességét ébreszti.”



Befizettem egy bécsi városnézésre, szombaton hajnalban el is indult a 84 ember, többen ismerték már egymást, én még senkit. Illetve a közelben várakozó két öregasszonynak bemutatkoztam, később felhagytam a jólneveltséggel.

Már fél nyolcra Ausztriában voltunk, kiszálltunk Bruckban „technikai szünetre”. Jó volt, így legalább a felsőruházatukról megismertem a csoportom tagjait. Mint kiderült, a bécsi karácsonyi vásár forgatagában majdnem mindenki magyarul beszélt, a csoportok egymásba gabalyodva tipródtak a színes gyertyák, a bögrével együtt árult puncsos teák és lángosnak becézett krumplipüré-lepények között. Lehetett még mézes kalácsot, naptárakat és kötött sálakat kapni.
 
Idegenvezetőnk - a fotón fekete kabátban a csoport közepén - éppen a Hofburg kapuja előtt tartja aktuális ismertetőjét. Mögötte Sárgakabát kék kapucnival áll, őt figyeltem a Mária Terézia tértől a Grabenen és a Stephankirche érintésével a városi parkon keresztül a Városházáig tartó gyaloggalopp alatt, nehogy lemaradjak, és egy másik magyar csoportban kössek ki. A kopár Rózsakertből kilépve arra gondoltam, bizisten visszajövök ide nyáron, de most engedjenek haza. Csakhogy még dél körül járt az idő, mit fogok csinálni délután öt óráig: ekkorra kellett visszaérni a Mária Terézia térre a buszhoz.
 
A reggeli nénik spórolásból kifolyólag még vécére se mentek, a többiek belevetették magukat a Máriahilferstrassze üzleteibe, én meg kigondoltam, milyen jó lesz képtárba menni, itt a téren a Kunsthistorisches Museumban. Csakhogy kiderült: egy belépő 29.- euró, és ki tudja, mit láthatok érte. (A vágyott impresszionistákért adtam volna ennyit, de ők az Albertinumban voltak kiállítva, én meg nem mertem messzire távolodni a buszmegállótól.:(()
És akkor megnéztem, mit tud adni a téren álló másik palota, a Naturhistorisches Musem Wien. Először is adtak nekem szenior jegyet  6.- euróért, ingyen volt a ruhatár, a kényelmes, üres! padok, a tiszta toalett, a fűtés,  kávéautomata működött potom fillérekért, mellette bársony szék és fehér márvány asztalka várta a vendéget, és persze volt  két  kiállítás, amit sajgó talpaimon tipegve meg tudtam nézni. Az ásványok, féldrágakövek mindig is a gyengéim közé tartoztak, óriási gazdag tárlókban és fali szekrényekben csillogtak a kristályok, piritek, márványok, konglomerátumok. Az ajtó mellett Braziliából származó hétszáz kilós ametiszt tömböt állítottak ki.
Az előcsarnok közepén szoborcsoport hirdette a természettudomány Darwin képviselte alapeszméjét. Három óriásteknős és egy sárkánygyík társaságában ül Darwin a legnagyobb teknőc hátán, kezét áldóan kiterjeszti Galapagos élővilága felett, amit különben a szobor címe is megerősített. Mozdulata nyugalmat és biztonságot ígért. Miért is nem vackolódtam be a varánusz mellé? 

  Az advent azt jelenti, eljövetel. A keresztények adventkor Jézus eljövetelét várják, a Megváltóét. A gyerekek Jézuska miatt izgatottak,  eljövetelekor ajándékot hoz annak, aki jó volt. Tehát legalább négy hétig jók vagyunk.  A hét főbűntől Isten őrizz, de a bocsánatos bűnöktől is tartózkodunk. Jézuska csak a tiszta lelkű gyerekeket szereti. Le is írjuk neki, mennyire várjuk Őt, és ha már erre jár, megkérjük, hozzon olyasmit, amit nagyon szeretnénk.  (Cserébe a jóságért, de ezt nem illik hangoztatni.) A gyerekek megcímezik az irományaikat: „Levél a Jézuskának”. És odaadják jó szüleiknek, hogy juttassák el a Jézuskához, vagy egyenesen a templomban a pap bácsi kapja meg, elvégre ő napi kapcsolatban van az égiekkel.

  Minden nap elmegyünk a templomba, rorátéra. Hideg van, sötét hajnalban botorkálunk a fagyos hóban, mellettünk lépésben haladnak a szekerek, lovasszánok a piac felé. Az út szélén varjak emelgetik a szárnyukat, de nem repülnek el, csak arrébb ugranak a lovak patái elől.

  A templomban is hideg van. Tegnapi tömjén illata ül  a padok fölött, az oltár mellett fenyő áll, a mellékoltár alatt kivilágított Betlehem fogad. Fölöttünk a karzaton felzeng az orgona: „Pásztorok, pásztorok, örvendezve /sietnek Jézushoz Betlehembe”. Magunkban dúdoljuk a misére hívó dallamot, az orgonán Nagyapa játszik. Kántortanító volt, mióta nyugdíjas, a templomi gyerekkórust szervezi, kis miséken orgonál.

  A szertartás titokzatos. Valahogy más, mint ahogy eddig megszoktuk. A karácsonyi dallamok egyszerűek, az énekek szövege érthető és szemléletes, részei leszünk valaminek, egy misztériumnak, ami máskor nincs, csak Karácsonykor.

  A templomból hazafelé menet búzát veszünk a piacon. A falusi néni literes edénnyel  merít a zsákból, és mosolyogva kérdezi, hogy a galamboknak visszük-e, vagy búzafüvet nevelünk belőle. Mindannyian kapunk egy kis tányér szemet, langyos vízzel megöntözzük,  naponta többször is ellenőrizzük, kikelt-e már, kié nő magasabbra, kié zöldül a legszebben. A  várakozás terepe a búzanövesztés is. Majd gyertyagyújtáskor  a fa alá tesszük, kis mécsest illesztünk  a közepébe.

  A felnőttek a konyhában  ügyködnek. Mi is kapunk feladatot: diót darálni, cukrot törni, tortakrémet kikavarni, tojás fehérjét habbá verni, ki-be hozni-vinni cukrot, lisztet, bepácolt húst lábassal együtt, - de vigyél rá födőt is -, mindenki elégedett, mert ami dolga akadt,  becsülettel teljesítette. A szívünkben megnő a szeretet.

 

 

 

Legszívesebben az eclogákról írnék Myrtille Radnóti-naplójába. Sok lenne ide másolni, egész kis kötet. Az eclogákról Trencsényi-Waldapfel Imre értő tanulmányt tett közzé, mit lehetne még mondani. A metróban túl nagy a tömeg, félek, hogy elsodornak, megbotlom, megrándul, megint nem tudok majd járni. Inkább olvasok. Radnótit sokadszor, eleinte versről versre, mint egy regényt, aztán hátra lapozva, majd vissza, újra fölfedezve valamit, ami bevillant, később  elszállt.
Trencsényi-Waldapfel azt írja, Vergilius IX. eclogájának fordítása vezette Radnótit a pásztori múzsához, bár Francis Jammes is megrezdítette  benne a belső húrokat, amik továbbra is zengtek, munkaszolgálatban, háborús hírek - elsődlegesen a spanyol polgárháború híreinek  -  olvasása közben,  rövid szabadságidők alatt, és a fogolytáborban egyre kevesebbszer. A pásztori múzsa helyét végül Náhum próféta foglalta el a nyolcadik ecloga súlyos, komor valóságában.
 
Versei alatt évszámok mutatják, hogy kezdettől fogva mindent tudott, mindent előre látott.   
1935-ben a Nyugat-ban jelent meg:


Írás közben


Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképpen.
Biztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze s műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.


 Háborús naplóját négy versből rótta össze, a keltezés szerint 1935-1936 a megírás dátuma. Az első versből  itt egy kicsi rész:
„Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét,
s most is ellened hajó szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.”
Vagy egy részlet a harmadik versből:
„Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön,
törten heverek majd, senkise lát,
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.”
Költők egymás közt mondhatják, hogy ott essem el én a harc mezején..., bár ugyanennek a versnek a negyedik részében ha nem is a pásztori múzsa, de pici varázslata mégis megjelenik, amikor írja, hogy egy mókus beszökik az ablakon, „két hatodfeles jambust szalad” körbe a szobában, aztán eltűnik. Másutt meg azt írta, vers szivárog a tollából, kéken lebeg az ég felett  könnyü ezüst felhőfodor, páfrányos erdők hajladoznak, bársonyorru őz követi, fiatal szél füttyent, a nap felé az útról könnyű por száll.


Bízhatott-e abban, hogy  nem hiába ír? 1938-ban megjelent kötetét egy év múlva, 1939 júniusában   így dedikálta:


A "MEREDEK ÚT" EGYIK PÉLDÁNYÁRA


Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
Č - Č - Č - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.


S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.


Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.


Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.


Ritkán idézett verse az 1940-es Talán... Ebben írja:„És mégse hagyj el karcsu Ész!/ ne éljek esztelen. / Ne hagyj el meggyalázott, / édes Értelem.”
 Tudta, mi készül. 1946-ban exhumálták a tömegsírt, megtalálták őt is. Fekete jegyzetfüzetének első oldalára írta:”Ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza.” Mintha palackpostával üzent volna mindannyiunknak.
 


Verőfényes volt a mai nap, nem is értem, miféle borongás fogta el a blogtéren időző kedves kollégákat. Az óbudai piacon  hegyekben állt a tök, a káposzta, a zöldség meg az alma, birseket  és tojásokat, szépen bontott húsokat kínáltak  az árusok, még füstölt marhanyelvet is lehetett kapni, amit megfizetni persze nem tudnék, de olyan jó volt látni.

Eljutottam  boldogult gyermekkorom tájaira, ahol a Gellérthegy borított árnyékot az útra, és túljutva a szépülő  Bartók Béla út első szakaszán, rácsodálkoztam, milyen fantasztikus házak övezik a Móricz Zsigmond körteret. Ez a 20. század eleji szecesszió, vagy még inkább art deco sehol a világ egyetlen fővárosában sem maradt fenn ekkora épülettömbökben és ilyen változatos formakultúrát mutatva. Jól van, tudom, ezt itt tudálékosan sikerült előadni, de menjetek el a Körtérre, nézzétek sorra a felújított lakóházakat a Karinthy Frigyes út elejét is beleértve, és meglátjátok, hogy igazat mondtam.

Kerestem a régi üzleteimet. A fodrászat helyén CIB bank, a gyermekruhabolt helyén (ahol fiatal asszony koromban 15-ös számú ruhákat vásároltam  magamnak), természetesen újabb bank nyílt, talán Raifeissen, az Aranypók a sarkon ugyancsak bankká lépett elő.  Komolyan elszorult a szívem, vajon miből él ez a sok vergődő bank, hiszen annyi a szegény ember ebben az országban, pénzük egy szál se. A lágymányosi rendelőintézet elé érve kiderült, hogy a városrészt Újbudának hívják, ezt sem tudtam idáig,  azt viszont igen, hogy a mellette megnyílt bevásárlóközpontban széndioxid mérgezést kaptak a vevők mindjárt nyitás után.

A csodák napja még nem ért véget. Jóval túl a vasúti töltésen, a kies Építész utca lakótelepi fílingjében árva piac állt magában. Egy virágos, két zöldséges meg egy ruhaárus gyanakvó pillantásai kísértek át a téren ahhoz a kisvendéglőhöz, ahol eszméletlenül finom, omlós-friss rántott húst ebédeltem, és útravalónak ajándékba  a kedves szavak, szelíd érdeklődés mellé nagy csomó palacsinát kaptam.  Köszönöm, Zsuzsanna!

blog szerző

Rólam